Az Őzbak hívás vadászatának művészete
Az őz (Capreolus capreolus) Európa egyik legelterjedtebb vadfaja, amely kis termetű, elegáns
megjelenésű növényevő emlős. Az őzbak vadászata az egyik legváltozatosabb vadászati
forma, amiben az egyedek megfigyelése, viselkedésük követése fontos szerepet kap.
A faj hímje, az őzbak, karakteres viselkedésû állat, mely az év jelentős részében territoriális
életmódot folytat. Az egyes bakok saját territóriumot tartanak fenn, melynek határát szag- és
vizuális jelekkel is megjelölik. Ezek közé tartozik a bűzmirigyeinek dörzsölése (bokrok, fák,
fűszálak) és a különböző módokon, hagyott nyomok is.
A bakok agancsot viselnek, amelyet minden évben ledobnak és újra felraknak. A ledobás
jellemzően február-márciusban történik, az agancsfelrakás közvetlenül utána kezdődik,
május végére fejeződik be. A teljesen megtisztított, "letisztult" agancsot viselő bakok már
ekkor is vadászhatóak, de az őzbakvadászat fő időszaka nyáron, az üzekedési időszakban,
azaz július közepétől augusztus elejéig van.
Az üzekedés idején a suták (nőstény őzek) peteérése megindul, ezt a bakok megérzik és heves
rivalizációval védik a sutákat. Ekkor a bakok sokkal kevésbé óvatosak, terelgetik, üldözik a
sutákat, s gyakran hívhatóak – azaz hangutánzó eszközökkel becsalhatóak a vadász látó- és
lövőtávolságába.
Az őz ellése késő tavaszra, jellemzően május végére, június elejére esik. A
megtermékenyített petesejt az üzekedés után télen csak később ágyazódik be (embriós
nyugalmi állapot), majd tavasszal indul meg a fejlődés. A gida egy vagy két év alatt lesz
ivarérett, a bakok általában három éves kortól válnak dominánssá.
A vadászat egyik fontos célja a selejtezés, azaz az idős, torz, vagy gyenge genetikai
tulajdonságokat hordozó bakok kilövése. Ezek az egyedek gyakran rossz agancskialakulással
rendelkeznek, és a populáció minőségének javítása érdekében fontos a kilövésük.
A hívásos vadászat nappali tevékenység (vadászati törvényben előírva ), de az őz élőhelye, a
mezőgazdasági területek, erdőszegélyek, bokros-fás ligetek, csak nappal átláthatóak. A vadász
általában gyalogosan, cserkelve közelíti meg a kiszemelt vadászterepet, ahol a megfelelő
pozíció kiválasztása után megkezdődik a hívás.
A híváshoz használt eszköz lehet meggyfa síp, amely a suta hívóhangját utánozza, vagy
buttoló síp, amely izgatott, menekülő sutát szimulál.
A vadász társasága sokszor egy lőbot,
amellyel a fegyver biztos alátámasztást kap. Ez rendkívül fontos, mivel a lövést gyakran kis
talajról, guggoló vagy térdelő testhelyzetből kell leadni.
A vadászat során kiskaliberű golyós fegyvereket alkalmazunk, mint például .223 Rem, .243
Win vagy hasonló erősségű kaliberek. Ezen fegyverek előnye, hogy kisebb roncsolással
járnak, mégis elégséges állóerejűek az őzbakhoz. Emellett csendesebbek, és gyengébb
visszarúgással rendelkeznek, ezáltal pontosabb lövések leadását teszik lehetővé.
Egy minőségi keresőtávcső is alapfelszerelésnek számít. Ennek segítségével a vadász még a
hívás megkezdése előtt felméri a területet, esetleg megfigyeli a bak viselkedését, életkorát,
agancsminőségét. Egy pontos távcső növeli az esélyt a sikeres kilővésre.
Összességében az őzbak hívás nem csupán vadászat, hanem egy különleges természeti
élmény, amely összekapcsolja a vadászt a természettel. A megfigyelés, a helyes pillanat
kiválasztása és a szakszerű lövés művészete mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a vadászati
forma a legnemesebbek közé tartozzon. A hívás sikere nemcsak trófeát, hanem emlékezetes
pillanatokat is ajándékoz a vadásznak.
